| | Kedves szlovákiai magyar barátok – Tibor és Eszter – meghívására feledhetetlen kempinges hosszú hétvégét töltött el a márciusi ünnepen kilenc magyar és két cseh család Szencen a Napfényes Tavak partján.
Bár a kemping hivatalosan még nem tartott nyitva, a korai vendégeket annál kedvesebben fogadták, hála a meghívóknak, a kemping vezetőjének, valamint a város polgármesterének.
Az első két lakóautó pénteken nem sokkal dél után futott be a tóparti kempingbe, ahol Eszter és Tibor baráti öleléssel és finom falatokkal fogadta az érkezőket. A kempingben nagyon kulturált konyha és közösségi helyiség állt a csapat rendelkezésére. A terepszemle után a tavaszias napsütésben kedve szottyant a csapatnak egy kellemes sétára, nyakunkba vettük hát a várost. Eszter és Tibor otthonosan kalauzolt bennünket, megmutatott minden érdekességet és látnivalót, köztük az egyedülálló Törökházat, amely a város legértékesebb építészeti emléke, 1560-ban épült. Ma már múzeumként működik időszaki és állandó kiállításokkal. Az épületről és a kiállításokról egy kedves hölgy magyar nyelven mondott tartalmas ismertetőt és a vendégkönyvben is megörökítésre került a látogatás.
Visszatérve a kempingbe már messziről finom illatok lengtek, bográcsban rotyogott a vacsorára szánt gulyás. Közben megérkezett a Csöllei házaspár is, akik besegítettek meghívóinknak a vendéglátás nem kis munkával járó teendőibe. Megérkezett Szenc polgármestere, Kvál Károly is, hogy üdvözölje a magyar csapatot, kedves fogadtatással és hibátlan magyarsággal elegyedett szóba mindenkivel. Időközben befutott két cseh család, majd telefonon jött az információ, hogy a még úton lévő magyar kempingesek egy öttagú csapata átlépte a határt és hamarosan várható az érkezésük. Páratlan látvány volt, ahogy az öt lakókocsi szerelvény egymás után begördült a kempingbe. Kicsik és nagyok önfeledt ölelkezéssel üdvözölték egymást, az érkezés örömére Eszterék szlovák itallal kínáltak mindenkit. A csapatnak még sikerült sötétedés előtt letáborozni, a hiányzó két család azonban már sötétben érkezett meg, de a finom vacsoráról senki sem maradt le. Ízletes szlovák gulyás került a tányérokba, mellé finom házi kenyeret és friss knédlit kínáltak és sütemény is került az asztalokra, ezzel üdvözölték a vendéglátók a baráti csapatot. A hosszú úton megéhezett társaság jóízűen falatozott, majd a vacsora végén nagy tapssal és egy üveg magyar borral köszönték meg a szakács munkáját. Vacsora közben meglepetésvendég érkezett egy nagyon csinos hölgy személyében, Tibor egy énekes kolléganőjét – Szilviát - hozta el vendégei számára, hogy hangjával és kedvességével feledhetetlenné tegye az estét. Ehhez járult még hozzá a vendégek jókedve és bulizni vágyása, így fergeteges mulatással indult már az első este.
A közös program – amit Eszter és Tibor állított össze – minden napra rendkívül tartalmas volt. Szombaton délelőtt 10 órakor autós kirándulás indult a mintegy 30 kilométerre lévő Vöröskő várba. A monumentális létesítményben csaknem 2 órát tartott körbe járni – és bár az ódon, fűtetlen falak között nem volt éppen meleg, a látvány kárpótolt mindenkit a vacogásért. Az 1240 előtt épült vár a pincéjében lévő vörös kőről kapta a nevét. III. Béla magyar király leánya, Konstancia építtette. Egyike volt annak a középkori várrendszernek, amely Dévénytől Trencsénig védte Magyarország határát. A királyi várat egykor főképpen a magyar nemesség birtokolta, a századok folyamán többször is átépítették. A vár szobáiban és csarnokaiban különböző korabeli berendezések, dokumentumok, tárgyi emlékek, uralkodókról készült festmények, szobrok, használati- és dísztárgyak láthatók kitűnő állapotban. A várkastély alatt eredeti, impozáns pincehelyiségek húzódnak, amelyek közép-európai viszonylatban egyedülálló építmények. az udvar alatti pincében egy 120-150 méter mély kút is található, az alsó szint legérdekesebb része pedig a kazamaták. A várból kijőve a kertben, vagy a vár körüli réten, erdőkben kellemes sétákra, túrákra adódik lehetőség, a bástya teraszáról pedig páratlan panoráma nyílik a környező hegyekre, erdőkre. A tavaszias időjárásnak köszönhetően melengető napsugárban volt része a kiránduló csapatnak. Visszatérve a kempingbe egy könnyű ebéd után hosszabb túrára indultunk, hogy közösen megkerüljük a Napfényes Tavakat, vagy ahogy a szenciek hívják: a Bágert, amelyet 1919-ben létesítettek és ma már az idegenforgalom központja. Jellemző itt a mérsékelt égövi időjárás, a víz hőfoka nyáron 25 fok körüli és évi 2200 a napsütéses órák száma. Jutott ebből bőven nekünk is, míg itt voltunk, hiszen a március közepi tavaszias időjárásban 15-18 fokra melegedett a levegő hőmérséklete. Bár most még a tó körül jórészt a helyiek sétáltak, kihasználva a kellemes időt, nyáron azonban a két hónapos szezon alatt közel egymillióan üdülnek itt. Fergeteges rendezvényeket tartanak, legjelentősebb a turistaidényt megnyitó Szenci Nyár, az iskolaévet záró Nyári Karnevál és ősszel a Szenci Molnár Albert Napok. A Háromkirályok hagyomány a jeges vízben történő fürdés, újabban pedig fontos sportesemény a városban a Megafutball. A tó körüli mintegy 6 kilométeres sétán elképzelhettük, micsoda zsongás és élet van itt nyáron, az épülő-szépülő partszakaszok, üdülők és vendéglátóhelyek is pezsgő idegenforgalomról árulkodtak. Alkonyodott, mire körbeértünk és kellemesen elfáradva nyúltunk el a székeken, pedig még korántsem volt vége a napnak.
A kempingbe érve a két cseh család bográcsban forralt borral várta a csapatot. A fáradt, szomjas társaságnak jólesett a tűz körül a melegséget adó ital és nem utolsó sorban a baráti gesztus. Vacsorára pedig a Csöllei házaspár finom házi hurka-kolbásszal és süteménnyel vendégelte meg a társaságot. Mivel úgy tűnt, hogy a nagy túrában elfáradt a csapat, nem reméltük, hogy mulatásra vágynak, ezért a zene csak halkan szólt és kisebb csoportokban társasjátékozás, kártyaparti és beszélgetés folyt. Amikor azonban megszólalt a Pálinka-dal – fáradtságról is megfeledkezve – többen is táncra perdültek. Ez után már megállíthatatlan volt a buli, késő éjjelig folyt a mulatság, a tánc, a vonatozás. Senki nem igyekezett ágyba, pedig mindenki tudta, hogy vasárnap egy pozsonyi túra áll előttünk.
A szokott időben, délelőtt 10 órakor keltünk útra autókkal Pozsony felé, mintegy 20 kilométert autózva, a rakparton parkoltunk le és onnan gyalog indultunk meghódítani az egykori magyar várost. Pozsony, Pressburg, Presporok –valaha így nevezték ezt az akkoriban még ténylegesen háromnyelvű várost, a mai Bratislavát, a város ma is őrzi múltja minden mozzanatát. Pozsonyban sétálva arra lehet figyelmes a járókelő, hogy a belvárosi utcák némelyikének utcaköveit aranyozott koronát formázó jelek díszítik, amelyek a város legdicsőbb múltjára emlékeztetnek, amikor Pozsony még a Magyar Királyság fővárosa, egyben a magyar királyok koronázó városa volt. A magyar országgyűlés 1536-ban nyilvánította fővárossá Pozsonyt, ezt a szerepét II. József uralkodásáig, az 1780-as évekig őrizte. Királyokat 1563 és 1830 között koronáztak itt, összesen tizenegyet. Pozsonyi sétánk első útja a Koronázási Templomhoz, vagyis a Szent Márton székesegyházhoz vezetett, amelynek 85 méter magas neogótikus tornyán a szent koronának egy 300 kg súlyú, egy méter magas mása hirdeti az egykori dicsőséget. Kár, hogy most éppen felújítás folyik, ezért a torony fel volt állványozva, a dómba pedig éppen hogy csak bepillanthattunk, mert szentmisére készültek. Utunk ezután – sok-sok lépcsőt megmászva - a várba vezetett, amelynek felújítása mostanra befejeződött és régi pompájában csodálható meg.
A vár szomszédságában áll tekintélyt parancsolóan a Szlovák Parlament modern épülete.
Az óvárosba visszatérve az évszázados templomoknak, a szűk sikátoroknak, a díszes palotáknak sajátos varázsuk van, hamisítatlan pozsonyi hangulatuk. A hajdani Magyar Királyi Kamara palotája a reformkor országgyűléseinek is helyet adott, egykor Kossuth, Széchenyi és Deák szavait visszhangozták e falak, ma az Egyetemi Könyvtár van itt. A város történelmi főterét gyönyörűen felújított polgárházak és a Pozsonyi Óvárosháza szegélyezi, amely az első városháza volt a Felvidéken.
A szobrok meghatározó szerepet kapnak a pozsonyi belvárosban és nem csak az évszázados műemlékek, hanem az újabbak is, amelyeket a legutóbbi időkben helyeztek el, mint az Óváros tér egyik padjára támaszkodó francia katona szobra, vagy Kandi, a csatornatisztító, akinek bronzba öntött mása az egyik csatornanyílásból bámul ránk. A leleményes mutatványosok egyébként itt is igyekeznek mindenből pénzt csinálni, ott jártunkkor egy fiatal a szobor mellett élő mását alkotva kalapolt a turistáktól az ötletért. Belebotlottunk a korzón Schöner Náci szobrába is, aki cilinderét köszöntésre emelve áll. Alakja a XX. század elejének jellegzetes pozsonyi figurája volt, aki fakult frakkjában és ragyogó lakkcipőjében rótta a pozsonyi utcákat, cilinderét megemelve köszönt rá a hölgyekre, ismerősökre és ismeretlenekre. A tér évszázadok óta kedvelt sétahelye a pozsonyiaknak, az árnyas fák alatti padok kellemes pihenést, a teret körülvevő paloták pedig sok látnivalót kínálnak. A sétatér igazi ékessége a hajdani színház épülete, ma Szlovák Nemzeti Színház.
Aki Pozsonyban jár, nem mulaszthatja el megcsodálni a Kék templomot, amelyet Mosolygó templomként emlegetnek. A Lechner Ödön által tervezett templomot ugyan Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére szentelték fel, ám Erzsébet királynéval (Sissi) való kapcsolata nyilvánvaló volt, hiszen a korabeli köztudat előszeretettel nevezte a viszonylag korán és tragikusan elhunyt királynét „második Szent Erzsébetnek”. Lechner alkotása nem csak a két Erzsébetet igyekszik megidézni, hanem az ősi koronázó város, Pozsony felé is tesz gesztust, hiszen a 37 méter magas, sötétkék cseréppel borított torony tetején korona alakú toronysisak, arra pedig az apostoli kettős kereszt került. Pozsnyi sétánkat itt fejeztük be, bár látnivaló még bőven akadt volna, a lábunk már elfáradt és a gyomrunk is eléggé korgott, mivel az idő is már jócskán délutánba hajlott. Visszaautózva a kempingbe újabb meglepetésben volt részünk, a cseh barátok forró májgombóc levessel és gőzölgő főtt hússal, tormával az asztalon várták a megfáradt csapatot. A túrától és a finom étkektől elpilledve úgy döntött a társaság, hogy a délutánra tervezett szenci sétát inkább hétfőn délelőttre halasztja. Előkerültek hát a társasjátékok, az asztalok körül vidám zsongás, duruzsolás, tréfálkozás indult, jókedvűen beszélgető társaságok ültek össze, így telt az idő vacsoráig. Bár olyan nagyon senki nem éhezett meg a délutáni ebéd óta, azért jólesett mindenkinek egy kis hazai töltött káposzta. Három család három tájegység ízvilágát hozta el az otthon főzött nagy lábos töltött káposztájával, a százhúsz gombócból maradt még másnap ebédre is. A finom falatok után jólesett egy-egy pohár bor vagy sör, a zene mellett, jó társaságban mulatva, nagyon kellemesen telt a vasárnap este is.
Mivel a március 15-e csak nekünk, magyaroknak volt ünnep, a hétvégét követően szokásos hétköznapjait élte a város. Hétfőn délelőtt a kis csapat Szenc felfedezésére indult. Néhány percnyi gyaloglással elértük a sétálóutcát, amelynek kapujában a Magyar Gimnázium épülete fogadott bennünket. Bár tábla nem hirdeti, de mi azért megtudtuk, hogy Eszter is az iskola falai között cseperedett felnőtté. A belváros felé haladva elámultunk azon, mennyi új, modern társasház épült az utóbbi években és a városközpont épületei is kivétel nélkül remek formában vannak. A főteret is felújították, megcsodáltuk a parkokat, az emlékműveket, a városháza modern épületét. Az utóbbi 8 évben zajlott megújulás a város jelenlegi polgármesterét dicséri, aki uniós pályázatok révén jelentős forrásokat hozott a városba. A szlovákiai versenyben Szenc a 3. legszebb város díját nyerte el. Egyedül az 1825-ben épült zsinagóga hajdan patinás épülete omladozik csak, mivel az egyház és a város nem tudott még dűlőre jutni a felújítását és hasznosítását illetően. Sétánk a város legmagasabb pontján álló templomdombhoz vezetett, amelynek oldalában szépen gondozott temető húzódik, fenn pedig templom és körülötte Kálvária stációk sorakoznak. Szinte mindegyiken találtunk magyar feliratot is. A dombról rálátni az egész városra, a napsütéses szép időben vidáman nyüzsgő emberekkel voltak tele az utcák, terek. Visszafelé sétálva a szélvédett helyeken lekívánkozott a kabát is rólunk, sőt akadt, aki kedvet kapott, hogy kipróbálja a szenci utcasöprők, - vagyis inkább utcaszívók - modern takarítóeszközét, egy óriási, kerekeken guruló aszfaltporszívót. A munkás örült, mert azt hitte, hogy erősítést kapott, de csakhamar rájött, hogy a munka végül rá marad, a celeb csak a sztárfotó kedvéért „szívott”.
Délre járt a nap, mire visszaértünk a kempingbe, ezért a délutáni nagy kirándulás előtt még kényelmesen megebédeltünk. Autókba ülve aztán útnak indult a menet, több falun át jutottunk el az egyedülálló szibériai tigris rezervátumba, amely 1999-ben létesült és egy hölgy – Iveta Irsova - magántulajdona. Az első tigrist születésnapjára kapta ajándékba, az évek alatt az állatok szaporodtak, ma már 21 tigris és 3 oroszlán otthona a Kostolna pri Dunaji településtől 3 kilométerre fekvő oázis. A magas drótkerítésekkel védett kifutókban már messziről látni a hatalmas, gyönyörű csíkos bundájú állatokat. A rezervátumba csak kísérővel léphetnek be a csoportok, a ketreceket 1 méteres távolságra lehet csak megközelíteni. A tulajdonos a gondozó munkásokat aszerint szokta kiválasztani, hogy kit fogadnak el a tigrisek és az oroszlánok. Aki nekik szimpatikus, azt alkalmazza a nem kis veszéllyel járó munkára. Az állatok naponta egyszer kapnak enni, összesen 350 kg hús a napi adagjuk. Ezt előteremteni óriási erőfeszítést igényel. A rezervátumot adományokból és a szaporulat eladásából tartják fenn, a látogatóknak nem kell belépőt fizetniük, ha akarnak, adakozhatnak a becsületkasszába, vagy vásárolhatnak apró emléktárgyakat.
Ott jártunkkor a hirtelen jött tavaszi melegben kicsit bágyadtak, lusták voltak az állatok, még a kedvenc tejszínhab csemegével való hívogatásra és a máskor oly csábító labdázásra is nehezen mozdultak meg., A rácsok biztonságában méterekről csodálhattuk meg fenséges bundájukat, a szelídnek tűnő szemeiket és ásítás közben óriásra nyitott szájukat az emberujj hosszúságú fogaikkal. Az újszülött tigris mindössze néhány kilós, ám a súlya egy éves korára általában már meghaladja a 100 kilogrammot, a kifejlett példányok pedig nem ritka, hogy 300 kilónál is többet nyomnak. Az állatvédők jóslata szerint a vadon élő szibériai tigrisek néhány év múlva akár ki is halhatnak, mivel már csak alig 8-10 példányuk él szabadon a világon. A faj fennmaradása szempontjából is páratlan ez a rezervátum, ahol biztosított a szaporulat. A legutóbb született kis tigrisek például –mire ez a cikk megjelenik – már a magyarországi Abonyi állatfarmon virgonckodnak majd. Nehezen tudtunk betelni a látvánnyal és az élményekkel, de lassan búcsúznunk kellett, mert etetésidő következett, amihez nyugalomra van szükségük az állatoknak és gondozóiknak egyaránt.
Jóka település felé vettük az irányt, ahol a Kis-Duna partján áll egy fából épített vízimalom, amely ma is működőképes. 1904-ben építették, túlélte mindkét világháborút, mert hiszen lisztre a seregeknek is szükségük volt, ezért nem rombolták le. A vízkerék lapátjai már igen korhadtak, de a belső berendezést és gépezetet néhány éve felújították és bár akár őrölhetne is a malom, de ma már csak a turisták kedvéért zakatol. A zsákcsúszdán is legfeljebb csak a bátrabb gyerekek potyognak ki, akiknek a molnár megengedi, hogy liszteszsákot játszanak. A látvány és a hely varázsa lenyűgözte a csapatot, sokáig elidőztünk a délutáni napsütésben a malom körül, a folyóparton üldögélve, a gyerekek szaladgáltak, hintáztak, Csölleiék pedig vendégül látták a szomjazókat egy-egy pohár hidegen gyöngyöző sörre.
Visszafelé menet útba ejtettünk még egy farmot, ahol lovak, pónik, lámák, emuk és számtalan háziállat várt ránk, a leghangosabb egy mérges pulyka volt, amelyik magát felfújva, vörösen és lilán színjátszó fejjel követte a csapatot és hangosan perlekedve méltatlankodott a hívatlan vendégek miatt. A gyerekek azonban nem rá figyeltek, hanem a sok-sok simogatható állatra, az élménydús kirándulásnak méltó lezárása volt ez.
Ám a napnak még korántsem volt vége! A kempingbe visszatérve lázas készülődés, nagy sürgés-forgás indult a konyhában. A búcsúvacsorát mi magunk készítettük el. Húsokat sütöttünk, köreteket, mártásokat kevertünk, babos ínyencségek készültek, a közös munkából mindenki kivette a részét. Az asztalok csakhamar roskadoztak a sok finomságtól. És már amikor degeszre ettük magunkat, akkor jött a lányok meglepetés desszertje: Gundel palacsinta és gofri minden mennyiségben. Hihetetlenül finom volt minden! A társaság késő éjjelig együtt maradt, vidám játékokkal, tréfákkal, kellemes beszélgetésekkel telt a búcsúesténk Szencen.
Őszintén sajnáltuk, hogy ez a néhány kellemes nap ilyen gyorsan elrepült, kedden már mindenki hazafelé készülődött. A délelőtt még közös programokkal telt, majd ebéd után fájó, de hálás szívvel búcsút vettünk vendéglátó barátainktól, hogy haza induljunk a szélrózsa minden irányába. Eszter másnap azt írta e-mailen, hogy még az ég is sírt utánunk, amikor eljöttünk, mert a csodálatos tavaszi idő után - amiben részünk volt ottlétünkkor - hűvös esős napok jöttek. Nem lehet elégszer megköszönni azt a kedvességet, vendégszeretetet és sok-sok élményt, amit kapott a csapatunk a szlovákiai vendégeskedés alatt, reméljük, hogy lesz alkalmunk mindezt viszonozni.
