10-19.-10-23. Hévíz
Hévíz – Vigyázat, párducmintás vértesharcsa!
Csütörtökön kezdődött a kaland! Amint fölbukkant a tó, a főútról a navigáció beterelt minket a kempinghez vezető szűk utacskára, ami „Parkoló”, „No Camping”, „Castrum Camping”, „Behajtani tilos” és egyéb táblák, eligazító feliratok kavalkádjával fogadott. Aki már ismerős, vagy nálam gyorsabb helyzetfelismerésre képes, magabiztosan indul a jó irányba. Jómagam aggodalmaskodva hajtottam a mögöttem zötyögő lakóval a helyenként alig egy sávon a behajtani tilos tábla felé. Szerencsére még előtte jobbkéz felől a kemping tárt kapuja és az ismerős MCCC-s társak fogadtak: megérkeztünk!
A fákkal árnyékolt, sövénnyel elkerített parcellák bőven kínáltak táborhelyet, hagyományos villás dugaljakkal és vízvételei lehetőséggel a közelben. Rajtunk kívül is szép számmal voltak vendégek, de így is válogathattunk a parcellák között. A vizes blokk sem esett messze senkitől, a felszereltsége, állapota és tisztasága a leírásnak megfelelően kifogástalan: mindig volt meleg víz, minden kézmosónál volt polc, akasztó, a zárható zuhanykabinokban szappantartó és száraz zug a törülközőnek ülőpaddal. Ez (lenne) a természetes mindenhol, de sok helyen vagy ez, vagy az hiányzott… ☹
Az első nap a táborverésről, üdvözlésről, fürdésről szólt. A tófürdő árai magasak (még a zárás előtti utolsó 2 órára is 3,600 forint), de legalább (az idegenvezetőnk szerint) a magyar egészségügyet támogatjuk vele… Mi egy-egy 10 órás bérletet vettünk (13,000 forint), amit az ottlétünk alatt jól ki tudtunk használni. Aki vadregényesebb, vagy olcsóbb megoldást szeretne, annak ott a tó lefolyó csatornája, ami ugyanazt a gyógyértékű, tiszta vizet kínálja, mint a tó. Pár perc gyaloglással a kempingtől folyás irányba a zsilipen túl legálisan meg lehet mártózni, és fizetni sem kell érte.
Pénteken egy könnyű városnéző sétát tettünk. Megtudtuk, hogy a mindössze 4.500 lakosú Hévíz évente közel 1 millió vendégéjszakát nyújt főleg német, osztrák, szlovák és cseh turistáknak, megcsappant, de nem elhanyagolható számú orosz és ukrán látogatóknak, és örvendetesen növekvő számú magyarnak. A tó élővilága is egyre színesebb, ami viszont nem ad okot felhőtlen örömre: az akvaristák által illegálisan szabadon engedett halak egyre nagyobb számban jelennek meg a vízben. Az őshonos hévízi ponty mellett évről évre fedeznek fel új egzotikus betelepedőket, például a riasztó nevű párducmintás vértesharcsát, ami szerencsére a fürdőzőkre semmiféle veszélyt nem jelent. A tavirózsák annál inkább veszélyben vannak, bár nem a tájidegen halak, hanem a levelüket rágcsáló rovarok inváziójától. Szerencsére a part mentén látni egészségesen virágzó növényeket, főleg az ellenállóbb lila virágúakat. Úszkálásaim során azért rábukkantam néhány rózsaszín, kék és fehér rokonukra is – remélhetőleg sikerül majd visszaszorítani a levélfaló kártevőket. Az épített szépségeket is megcsodáltuk, a fürdőházakat, villákat, a kék templomot, híres fürdővendégek vagy orvosok, városfejlesztők emléktábláit, szobrait, és láttuk a kevésbé impozáns szocreál szálloda mamutokat. Még a rendszeresen visszatérőknek is tudott új érdekességet mutatni kedves idegenvezetőnk, például a lombkorona sétányt a kilátóval. Délben szétszéledtünk, néhányad magunkkal egy szálloda szolid ebédlőjében ettünk egy ízletes menüt, majd a Sissi kávézóban sütiztünk - fagyiztunk.
Az este a megnyitóval, valamint Sajdik Laci és támogató csapata által főzött íncsiklandozó gulyásával, no meg persze borozgatós beszélgetéssel zárult.
Szombaton alkalmunk volt keresztül-kasul bebarangolni a hévízi piacot, ami szemnek, szájnak, orrnak tetsző ingerekkel csiklandozta ki a pénzt bugyellárisunkból. A szokásos, zöldség-gyümölcs-méz-húsféle-pékáru kavalkádon túl régiségek és ízléses kézművestermékek kápráztattak el minket, zátonyra futással veszélyeztetve költségvetésünket.
Kicsit borongós időben indultunk Egregyre. A villamos kisbusz vidáman szaladt velünk az első komoly kaptatóig, ahol néhány „fiatalembernek” le kellett szállnia, hogy a többiekkel fölverekedje magát. A Tóni borházban meleg étellel vártak minket, bár egyébként csak saját borukat, esetleg zsíros kenyeret kínálnak. Ők ugyanis tősgyökeres hegylakók, borászok, nem pedig mostanság betelepült vendéglátósok. Mindenki finom pörköltöt kapott nokedlivel és savanyú káposztával töltött paprikát. Az ínyencek ráadásul palacsintával zárhatták az estebédet. A palacsinta sülése közben lazításul megtekintettük az Egregy alatt elterülő tájat, a közeli árpádkori Szent Magdolna templomot és a mellette levő sírkertet. A jó falatok (vagy inkább a hozzá tartozó borok?) meghozták a résztvevők dalos kedvét, amit a szomszédban dübörgő pop-rock-metál-mulatós zene sem tudott megzavarni.
Vasárnapra virradóra szakadt az eső, de reggelre elállt, sőt kisütött a nap. Így a sár, meg a pocsolyák sem állhatták útját a drótszamaras különítménynek. A már kedves ismerősként fogadott városi idegenvezetőnk kalauzolta el a vállalkozó kedvűeket Keszthely megtekintésére. Az első állomás a Szendrey majorban Júlia egykori szülőháza volt, ahol a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem tanára mesélt nekünk Júlia családjáról, az édesapjáról, az agráriumról, benne a Georgikonról, a magyar Rómeó és Júlia szerelmi történetről. A hatalmas tudásanyagot sok humorral fűszerezve „tálalta föl” nekünk, így szinte észrevétlenül majd egy óra röppent el a pici házban. Ezek után talán mindannyian más szemmel nézünk már Szendrey Júliára, erre a különleges személyiségre, aki nem csak egy hitves, akinek „emléke örökké él halhatatlan férje, Petőfi Sándor költészetében”, hanem „Magyarország legregényesebb asszonya, Petőfi örök múzsája, öt gyermek édesanyja, költő, író, Andersen meséinek első magyarra fordítója”.
Este még egyszer kiültünk a táborhely elé, most egy közös virsli-vacsorával zárva a mozgalmas, élményekben gazdag napot.
Hétfőn véget ért a találkozó, köszönet a klubnak és a szervezésért Krausz Józsinak!
Papp Gusztáv
